Jelenlét - gyerek- és időskor


Gyermekvilág

 

   belső utazás sokat változtatott rajtam is. Alapvetően nagyon érzékeny voltam, nemcsak megéreztem, mások mit éreznek, hanem sokszor át is vettem az érzelmeiket, amik még nagyobb érzékenységet okoztak. 

A gyerekek között ebből és a belső utazás- ban tanultakból előnyt kovácsoltam. Először is -a korábbi énemmel ellentétben - dicsértem, amikor csak lehetett. Ha valamit teljesítettek, dicsértem azt is, és a tulajdonságukat, erőforrásukat, ami a sikerhez vezetett.

       Míg kitanultam a német szakmai felépítést, számtalan olyan intézményben kaptam akaratlanul és tudatlanul állást, ahol 1-6 éves korú gyermekek voltak. 

     Figyeltem a gyerekek érzelmi reagálásait, és elbeszélgettem velük az érzelmeikről, a viselkedésről, a reakcióikról, s azokat szépre, jóra változtattuk. A gyerek ezeket még nem tudja, a felnőtt viselkedésmintákat kopírozza, sőt a felnőttek érzelmeit is átveszi! 

       Minden beszélgetést azzal fejeztem be, bármit is tett a gyerek, hogy én szeretem őt. S ugyanazzal a szeretettel a karomba is vettem. A gyerek rögtön letesztelte, mennyire vagyok a számára hiteles. A gyermek tisztán érzi, és különbséget tud tenni az érdek nélküli szeretet és a manipulálás között. Az elsők között tanulja meg ezek alkalmazását.

       A "mini-utazások" eredményeként pár hét alatt az addig "kezelhetlennek, problémásnak" bélyegzett gyerekből az őket korábban szidó nevelők kedvence lett.

Megtörtént eset:

       A (pedagógus) szülők beadták az alig három éves kisfiút a bölcsődei csoportba. A kisfiú egyetlen nevelőre (egy héttel később a szabadságról visszatért másikra) fókuszált, egész nap előtte állt, és az arcába üvöltött. A nevelő minden mozdulatára mozdult, és a nevét ordítva várta a WC előtt is. Keveset evett, keveset aludt, közben kitartóan üvöltött.

Délután apuka jött a kisfiáért.

- „Egészséges, jó tüdeje van a gyereknek!” - dicsértem meg apukának a gyermekét.

- „Tudom, otthon is tapasztaljuk.” - igazolta vissza a papa az észrevételemet.

Aha! Tehát a gyerek otthon is szünet nélkül ordít. De miért? Ellátják, semmiben nem szenved hiányt, nem beteg, nem fáj semmije. Kíváncsi lettem, s figyelni kezdetem.

Pár nappal később pszichológus jött a gyermekhez. Kettesben maradtak a teremben.

Egy speciális üvegezésű ajtón át észrevétlenül nézhettem, mi zajlik odaát.

A hölgy leült a gyerekkel szemmagasságban, és próbált szóhoz jutni. Eredménytelenül. A kisfiú fél méterre tőle, vele szemben állt, és szinte levegőt sem véve ordított. Jó 10 perc után a pszichológusnő feladta a társalgási kísérletet, felállt, kikerülte a kisfiút, mint egy tárgyat, odament egy polchoz, kikereste a kicsi dossziéját. Visszaúton megint elment a legényke mellett, mintha ott sem lenne, leült az előző helyre, és lapozni kezdett az anyagban. A kicsi még követelőzőbben ordított, a teste már reszketett is. A testi jelzés már olyan intenzív volt, hogy már én is éreztem magamban az ő remegését, és kiáltottam volna helyette: - Figyelj már rám!

         Azonnal világos volt minden. A felnőttek csak testben voltak ott, s a kisfiút is csak mint testet látták. Azt kerülgették, mint egy tárgyat. Lélekben, gondolatban nem voltak jelen!!!

        A kisfiú semmi mást nem akart: vegyék már észre, hogy Ő létezik! Lássa valaki, hogy ő van, legyen valaki jelen a számára! Hiszen Ő JELEN VAN!

       Ettől kezdve figyeltem, mikor tart egy lélegzetvételnyi szünetet a legényke. Éppen a WC-re siető nevelő után loholt üvöltve, és mellettem fogyott el a levegője. A pillanatnyi szünetben rászóltam: - Hogy neked milyen gyönyörű arcod van, ha nem üvöltesz!

       A kisfiú megtorpant mellettem, félig felém fordult, és meglepetten rám villant a szeme. Egy pillanattal később robogott tovább. Ordítva. Még egy-két alkalmat sikerült aznap kihasználnom.

   Másnap délelőtt csendesen elém állt, felém nyújtotta az üres vizes kulacsát, és kérte, töltsek bele vizet.

   Délután az udvaron a játszó gyerekek között a korábbi nevelőnőjétől kérdeztem:

- Hallod?

- Mit? - nézett fel rám értetlenül a mobilja nyomkodásában megzavart fiatal nevelőnő.

- Nem hallod? - próbálkoztam újra, és vártam. Végül én válaszoltam meg: nincs mit hallani, a kisfiú nem ordít. Aztán láttam, ennek a nevelőnek ez is mindegy. Nincs jelen.

Pedig nem sok volt, amit a gyermek „kért”: láss, figyelj rám! Légy itt ÉRTEM! 

S ha megöregszünk, ezt a figyelmet kapjuk vissza. Adtunk annyit, hogy visszavárhatjuk?


Időskori félelmek

     Az idősek gondozásába szintén kényszerűségből kerültem. Lehetőséget kaptam felfedezni, hogy a testet öltés utáni kezdeti évek és a testből távozás előtti utolsó évek érzelmei szinte tökéletesen megegyeznek. A gyermek és az idős ember ugyanazokra vágyik: szeretetre, biztonságra, szabadságra, törődésre, valaki legyen jelen a számára stb. A különbség csupán annyi, hogy a felnőtt korban megtanulunk ezekről lemondani, erről nem beszélni, s emellé rengeteg félelmet gyűjtünk be. Több demens zártosztályon figyelhettem meg, hogyan próbálják a lakók a félelmeiket rituálékkal, önként vállalt bezárkózással kezelni. A gyakorlatban tapasztalhattam meg, mik ezek, és az élet külön kegyeltjének érzem magam, hogy több alkalommal kísérhettem a földi létről távozót. Láthattam, mekkora ellenállást  váltanak ki a félelmek, és milyen szép, könnyű, szinte örömmel várt annak a távozása, aki félelem nélkül megy át.

       A belső utazás azon is tud segíteni, ha valaki tudat alatt olyan viselkedésmintát alakít ki, amivel valamilyen előnyt, ha kell, védelmet épít fel magának. A védelem oka gyakran a félelem valamitől, egy helyzettől, valakitől.

       belső utazás-nak külön „forgatókönyve” van a félelmek okának a felderítésére, és a félelmekkel való konfrontálásra.

Milyen tüneteket tud a félelem okozni?

       Az ápolói tapasztalataim alapján a félelmet tartom a demencia fő kiváltó okának. Az állapotot úgy nevezem: az illető ajtót, ablakot becsukott. Visszahúzódott egy belső világba, ahol biztonságban érzi magát. Ott van jelen. Ő idézte elő, nem pedig elszenvedte. Nekem ez sokkal inkább egy viselkedési minta, mint „betegség”. Hiszen több ablakot láttam néha hosszabb-rövidebb időre megnyílni. Nem mindenki előtt.

Ez is igaz történet:

       Egy idős úrhoz kerültem, gondozónak. Az asztalnál ő, a felesége és én ültünk. Hallgattam a beszámolót az úr állapotáról, aki mereven nézte az asztalt. Látszott, nincs jelen. A feleség úgy beszélt az úr testi igényeiről, szükségleteiről és az ellátásáról, mintha pl. egy kutyáról beszélne. Mit tud, mit nem, miben, hogyan kell neki segíteni.

       Az első meglepetésem akkor ért, amikor a WC-n a feleség utasítása szerint  lehúztam az úr nadrágját. Szinte tiltón villant rám a szeme. Megdöbbentem. Az úr „itt van”, tehát egy pillanatra jelen volt. Pontosan tudta, mi történik vele, és az idegentől, tőlem nem tűrte, amit a feleségtől eltűrt. Elszenvedett? Aznap nem nézett fel még egyszer.

       Másnap délelőtt először vett fel velem szemkontaktust pár másodpercig. Délután sétáltunk az udvaron, biztonságért a karomra támaszkodott. Beszéltem hozzá. Több kör után váratlanul megszólalt: „Ápolni csak tisztelettel szabad!”. Tudtam, a WC esetre utal. Igen, erősítettem meg.

       A harmadik napon a TV elé ültette a felesége. Előző délután a gyógytornásznő említette, hogy az úr keringésének jót tenne a szobabiciklizés, jó lenne, ha rá tudnánk venni. A TV közelében állt az eszköz. Lehet, hogy az úr elfelejtette, hogyan kell használni? Hirtelen ötlettel felszálltam a kerékpárra, hogy megmutassam. Váratlanul ért a kérdés:

- Hová mész?

Szobabiciklivel? Kikerültem az egyenes választ.

- Teszek egy kört. - mondtam.

- Jó. Szólj, ha visszajöttél. - És visszafordult a TV-hez.

Az előző napi szemkontaktus, egy mondatos megnyilatkozás után már figyelte, mi történik körülötte, sőt, beszélgetést kezdett.

       Negyedik nap délután újra jött a fiatal gyógytornásznő. A feleség el volt foglalva valahol, nem volt közöttünk. Az úr teljesen kinyílt. Folyamatos szemkontaktusban volt velünk. az aktív dolgozói múltjából mesélt történeteket, adomázott, és nagyokat nevettünk.vele. Remekül szórakoztunk a feleség nélkül. A demenciának nyoma sem volt.

       Aznap éjjel hangos veszekedésre ébredtem. Az úr el akarta hagyni a házat. A házat, vagy a feleségét? Jó fél óráig veszekedtek, kiabáltak, huzakodtak, míg a feleség újra ágyba tuszkolta a férjet.

Reggel a négynapos tapasztalatomat a következőképpen adtam át a feleségnek:

- Nem vagyok szakképzett ápoló. Javaslom, hozasson szakképzett ápolót a férjéhez, adja át neki teljesen az ápolást, éjszakára pedig költözzenek szét.

       A nő elképesztő dührohamot kapott, hiszen ő bizonyítani akarta, hogy a férjét a haláláig, a megfigyelésem szerint a halálba ápolja a férjét.

       Szinte biztos voltam benne, hogy az úr az éjjel tiszta elmével akarta a házat elhagyni. Úgy éltem meg, hogy az éjszaka  "kinyitotta az ajtót, ablakot", újra jelen volt az életében, tiszta elmével menekült volna a félelme okozójának még a közeléből is.

 

Milyen okkal indulnak útra a demensek? Ki, mi zavarta meg a jelenlétüket?